Amíg el nem felejtem...

Tegnap a fél éjszakát - hajnali fél egytől kb. négy óráig - a kórházban töltöttem egyik gyermekemmel, mert a vírusos bélfertőzés és a vakbélgyulladás tünetei hasonlóak, csak vérvétel és ultrahang segítségével lehet megállapítani, hogy vajon mi az igazi probléma. Ja, hogy éppen éjjel? Megesik az ilyen.
És megesett az is, kb. 16 évvel ezelőtt, hogy a legnagyobb gyerekünk - akkor hét éves- fél óránként hányt, én lázasan (értsd úgy: betegen én is) takarítottam utána. Mivelhogy még volt két tesója (5 és két évesek), megkértem a férjemet, hogy maradjon itthon a munkából, nehogy valami baj történjen - szeretem a biztonságot. Klasszul itthon is maradt, én szorgalmasan mostam a hányást, küzdöttem  a lázzal... kocsi  a szerelőnél....amúgy a "világ végén" lakunk, min. fél óra az orvos, ha rendelési időben megyünk. Amúgy pedig 7 km.
Most így, az évek távlatából már nagyjából (de nem egészen!) megbocsátottam  a páromnak, hogy a lépcsőre tette a barátjának szánt szívgyógyszert, amit a kis torkos 2 évesünk szépen elszopogatott, úgy kb majdnem egy dobozzal. (Ha jól emlékszem, Corinfar volt) Részemről nem tudtam a gyógyszerről, és amúgy is két hányás - takarítás között kinyúlva feküdtem én is. Szóval, a gyerek, amíg öltözködtek sétára, várakozás közben elszórakoztatta magát.
Autó sehol, biciklire pattant a gyerekkel a párom és lezúgott - ki tudja, hánnyal? - a szomszéd településre az orvoshoz. Orvos mentőt hív, mentő szirénázva száguld Pestre, gyereknek barátságos környezetben gyomormosás, megfigyelés, férj hazajön, hány egyet és elalszunk- vége a napnak. Ki volt ez találva, kérem, nehogy elfelejtsük. :)