Raffaello-s szívek :)

Nem kell megijedni, nem kentem össze semmilyen szívet sem raffaello-val :) , csak játszottam egy kicsit. Mondjuk, elkészült 5 db, ami nem lett tökéletes, ami számomra meglepő, mert nem ehhez vagyok hozzászokva. :) Szóval, kiszenvedtem egy képes bemutatót a készítéséről, ha érdekel valakit, akkor közzéteszem.

Könyvajánló :)

Most a menedzsernő :) beszél belőlem, na és a büszke anyuka. :) 16 vagy 17 éves volt Bori lányom, amikor felkérték Jánk Károly költő verses könyvének illusztrálására. Megannyi kétely közepette rajzolta és festette a versekhez az illusztrációkat. Nemrégiben megjelent a könyv és Boró kapott vagy 50 példányt belőle, amit most el szeretnénk adni. Ha úgy gondoljátok, hogy érdemes támogatni a lányzót, és szeretitek a verseket, vagy nála, vagy nálam lehet érdeklődni.
Élménybeszámoló a művésznő :) blogján olvasható. (Megnéztem, hát elég szűkszavú.) De a rajzok és a versek a lényeg. :)

Kutyadolgok

Régen nem sokra becsültem a naturalisztikus anyagokat (pl. ez a kavicsos anyag) , most meg jókat szórakozom, játszom vele. Ezt is ki kell próbálni egyszer. Ma nekiállok végre egy régebbi megrendelésnek, egy halacskás falvédőnek . Azt hiszem el is fog fogyni az anyag a tengerfenéken. :)
Kíváncsi lennék rá, hogy felismerhető-e a kutyafajta, amit ábrázolni igyekeztem?

Saját vélemény az elkerülhetetlenről

Hallgattam a rádiót, és a sok jó zene közepette kezdtem rosszul lenni, amikor egymás után annyi elhunyt énekes nevét hallottam. És eszembe jutott, hogy szinte sosem járok temetésre, ha valaki meghal, mindig a férjem megy el. Nem tudom, miért? Valószínű, hogy azt gondolom, ő nem olyan világi ember, mint én, akinek lételeme a vidámság, és ezt a vidámságot, életörömöt nem akarom összetörni. Összetörik úgyis mások, gondok-bajok, elég gyakran.
És nem szoktam kimenni a temetőbe halottak napján, mert elég messze van, mert csak a nagyszüleim sírját ismerem, és arról az az emlékem, hogy a testvérek nem szerették egymást, a nagyi sokat szenvedett az iszákos nagyapa miatt, és ebből én jobb szeretnék kimaradni. Anyukám meg előre, többször kérte, hogy a hamvait majd itt és itt... szórjuk szét, nem akar a földben lenni. Ha jól belegondolok, én sem. Gusztustalan. Nem is tudom, mikor terjedt el a temetkezés - egy néhány keleti népről tudom, hogy égették a halottakat. Szibériai népek magas fák közé, magas emelvényre kötötték, és szertartások közepette adták vissza a természetnek.
A mi családunkban nincs hagyománya a családi sírboltnak, kriptának- hogy is lenne, mikor gyermekkorom színhelyétől messze lakom? Apukám sírjára régen kíváncsi voltam, de még egy fényképet sem láttam róla eddigi 44 évem alatt. Emlékszem, még azon gondolkoztam, hogy felkeresem a kórházat, ahol meghalt, hátha ott tudnak róla mondani valamit, mert amit anyukámtól hallottam, az nekem kevés volt, úgy emberileg, érzelmileg.
Én azt gondolom, hogy rohanó életünkben az emlékek fontosak. Pl. hogy anyukám szokta mondogatni, amikor gyerekként a nagyiról kérdezgettem (még nagyi életében) , hogy nagyi varrónő szeretett volna lenni. Gyerekként szerettem volna megérteni a nagyit, hogy mitől olyan öreg? Mi van a csendesség mögött, mi idézte elő a békességet? Persze, akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, csak most így emlékszem vissza. Valószínű, hogy tényleg vonzódott a varráshoz, mert mindig volt otthon valami anyag, amiből aztán nem láttam, hogy varrt volna valamit , de tudtam, hogy a plédet a nagyi vette, az otthonkának kinéző anyagot a nagyi vette, és amikor tinédzser lettem, és bátor :) , az ő anyagait vagdostam úgy fel, hogy az anyukám rosszul lett... :)
Most anyukám és az öccse gondozza a sírjukat, és én majd egyszer... máshogy fogok emlékezni. Fényképekel, webalbummal, írásokkal, és még ami jön.
Így is nagyon szeretem- szerettem őket, a hibáikal együtt. Hisz ki nem hibázik? Aki nem csinál semmit.