Egy kis retro

Először is, köszönöm a sok vigasztalást, részvétnyilvánítást- jól esett és valóban, segített a lelkemnek. Mert bár alig írtam mostanában és alig volt valami, amit meg tudtam volna mutatni, és személyesen elég kevés olvasómat ismerem... sok ember ismeretlenül is megtalálta a megfelelő szavakat. Hát még az ismerősök! :) Szóval, jól esett nagyon. 

Gondolkoztam rajta, hogy a sok okos és a gyászhoz illő gondolatomat én is leírjam, de egyelőre mégsem szeretném mindet  a "nagyközönség" elé tárni. 

Viszont, ahogy pakolásztam Anyukám holmija között, kezembe akadt pár dolog, amit úgy érzem, mégis jó szívvel  tudok megosztani Veletek. 

tudnotok kell, hogy Anyukám 14 éves kora óta hörgőtágulatban szenvedett, 16 éves korában azt mondta neki az egyik orvos, hogy úgy néz ki a tüdeje, mint egy 40 éves erős dohányosé. (Sosem dohányzott, nem is bírta a füstöt.) Egyszer szülhetett- ez volnék én :) - és nagyon hamar leszázalékolták; amióta az eszemet tudom, rokkant nyugdíjas volt. Sokat volt kórházban, szanatóriumban. Akkoriban még nem volt telefon, nemhogy mobil, meg skype, meg android...

Megtaláltam néhány levelemet- az egyiket beszkenneltem ide, egy 1982-ből való kártyanaptár társaságában. 

Ilyen múlttal... nem is tudom, hogy sikerült ezt kinőnöm?! :)

Az "Ildikó" én vagyok; ennek külön története van. :)

Kártyanaptár 1982-ből. 

Ilyen, vagy ehhez hasonló zsepije szerintem sok Olvasómnak van/volt. :)

Ebből terítőt szeretnék. Ahogy most kinéz... hullámvasútnak is beillene. :O 

Emlékezés

Sajnos elment. Aznap, mikor az előző bejegyzést írtam, este fél tízkor, állítólag. Nem teljesült a kívánságom, már nem tudtam beszélni vele, mire odaértem a kórházba, kapott egy újabb adag morfiumot, és azt mondta az orvos, hogy most már igyekeznek nem ébren tartani a fájdalmai enyhítése miatt és hogy ne legyen halálfélelme. Mert hát benne volt a levegőben, beszélt róla gyakran, hiszen a tüdeje miatt gyógyíthatatlan beteg volt, tavaly pacemakert kapott... Én meg hessegettem el a gondolatot magamtól, menekültem, bizonyos helyzetekben. Filmekben olyan jól be tudják mutatni a nagy, érzelmes búcsúzásokat- hát erre a való életben nem lehet felkészülni.
Szerdán ahogy tettem a dolgomat a lakásban, újra előjött bennem az az érzés, amit gyerekkoromban gyakran éreztem, amikor egyedül voltam otthon, mert Anyukám kórházban, vagy szanatóriumban volt... Nem is kimondottan érzés, inkább valaminek a hiánya, valami csönd, valami válasz nélküli néma kérdés...
Csütörtök reggel telefonáltak, szerencsére a párom vette fel a telefont. Zokogtam és nem akartam elhinni. Ma is nehezen hiszem el, ma is ijedten nézek a telefonomra, ha hív valaki, mert az utóbbi időkben Anyukám hívott a legtöbbször. Szerdán még megígértettem egy szobatársával, hogy szóljanak, ha felébred, de azt mondták, hogy fölösleges, mert úgyis keresni fog. Sajnos többet már nem ébredt fel, belealudt a halálba. Remélem, ez így jó neki, nem fáj semmije, és nyugodtan ment el. Otthon ezt nem tudtam volna végig csinálni, viszont most így utólag hiányzik, hogy nem mutatták meg holtában. Akkor úgy éreztem, hogy de jó, legalább ettől megkímélnek... Nem, a halálra nincs jó módszer, az élők számára.

Gyerekkoromban azt hittem, hogy ő a legszebb nő a világon. :) Idővel pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy hát vannak hibái, hogy sajnos egyre több problémája van az egészségével, egyre jobban szorul a segítségemre.
Én azért így fogok rá emlékezni, amikor még szép volt és fiatal, életvidám, pajkos nő. :)
Még eltart egy darabig, hogy ne legyen rossz érzésem, ha bemegyek egy boltba, mert az utóbbi időkben én vásároltam neki és önkéntelenül is azt nézem, a kínálatból ő vajon mit szeretne?
Nagyon örülök, hogy velem/mellettem van a családom, gyerekeim, akik szépek és okosak, és törődnek velem.
És nektek is, kedves olvasóim, akik írtak nekem, akik együtt éreznek velem.

Hallgatásom oka

a rengeteg tennivaló. Ez a bejegyzés - előre szólok- személyes hangú lesz, nem mutogatós. Amióta anyukám hozzánk költözött, gyakran jártunk orvoshoz, vizsgálatokra, kórházba. Műtötték is, szenvedett is... tegnaptól morfiumot kap, hogy emberhez méltón tudja kivárni(?) amíg leáll a szíve. Az enyém meg majd megszakad, mert mégiscsak az anyám. Ráadásul szeretett is, törődött is velem, én voltam a szeme fénye, elmondhatom. Tudtam, hogy beteg, hogy nincs ereje, túl nagy a daganata... mégis úgy érzem, erre nem lehet kellőképpen felkészülni. Imádkozom, hogy azért még tudjak beszélni vele, ne úgy menjen el, hogy nem köszöntünk el egymástól. 

Mert én még haza szerettem volna hozni, kicsit kiülni a kertbe, kicsit kártyázni vele a sok tennivalónk közepette... 

A kórházi körülmények riasztóak, idegenkedem tőle. 

Remélem, lesz elég lelkierőm. :(

Legutoljára ez a festményem tetszett neki nagyon.