Megyeszékhelyen laktunk, a város központjában. Ezt én nagyon előkelőnek éreztem gyerekkoromban, és nem vettem észre, hogy a város közepén kikkel, milyen emberekkel lakunk egy házban. Most a történet szempontjából ez nem lényeges.
Egyedüli gyerek voltam, az unokatestvéremet viszont szerintem testvéremnek tekintettem, mert állandóan féltékenykedtem rá. Ahogy nőttem, aztán kezdtem okosabb lenni, egyszer ki is találtam, hogy beöltözök Mikulásnak, és meglepem! 12 éves voltam. Nem tudom már, hogy honnan bukkant elő, de találtam egy régi, barna, magas szárú, elöl végig gombos-fűzős csizmát. Nem nagyon érdekelt, hogy Anyukám rosszalja a dolgot, meg nem a méretem, én a fejembe vettem, és akkor meg kell lennie! Felhúztam a cipőt, Anyukám piros pongyoláját, valami szakállt is, meg bajuszt, botot... És átbotorkáltam a város közepén, csúcsidőben- az 5 percnyire lakó unokatesómhoz. Szerencsére nem volt túl hideg. :-)
Elmélyítettem a hangomat, de mégsem úgy emlékszem vissza az esetre, mint egy sikeres akcióra, mert mindenki felismert, én meg méltatlankodtam, hogy hogy lehetséges ez? !
Hasonló dolgot a lányaim hasonló korukban "követtek el", amikor húsvétkor beöltöztek fiúnak, és mentek locsolni. Mert nem tartották igazságosnak, hogy a fiúk milyen jól "megszedik magukat" ilyenkor. :-)

2 megjegyzés:
Nagyon aranyos mindkét történet!!!!:)))
Locsolni én is voltam az unokaöcséimmel, a nagyapám kalapjában, hogy ne ismerjenek fel. Ahol voltunk, mindenhol eljátszották a meglocsoltak, hogy én is egy kisfiú vagyok. Ugyanúgy kaptam piros tojást, mint a többiek.
Megjegyzés küldése